6. előadás: A japán menedzsment történeti fejlődése

Előzmények itt.

PPT az előadás első részéről itt.

(Most nagyon megerőltetem magam, nehogy hosszú litániákba bonyolódjak, hiába, szeretem a japán középkort, újkort, modernkort, de nem vetem meg az ókort sem. A fejezet sok egyéni okosságot fog tartalmazni, sok ismeretet a „Japán története” ill. „Japán politikája” c. kurzusok előadásaiból vettem, ill. innen-onnan összeolvastam. Külön hivatkozásokkal most nem szolgálok, mert ezek az ismeretek az „általános műveltség részei”, és nem egy szem kutató igendenagyonnagy felismerésein alapulnak. :))

A téma amúgy kimeríthetetlen … csak kiegészítésként itt-ott beiktatok pár linket.

Az előadás tartalma kulcsszavakban

    • a japán menedzsment rövid története

    • a japán recesszió

    • kilátások a 21. századra

Előzmények

Mintegy közhelyszáma megy a következő sztori: Tokugawa Ieyasu hadvezér a 17. század elején egyesítette Japánt, az utódai lezárták a határt a külföldiek előtt, és megteremtették a sógunátust, ami 1868-ig fennmaradt. 1853-ban megjelent Perry tengernagy a Kanagawa-öbölben négy nagy hajójával, amik fekete füstöt okádtak – a japánok el is nevezték őket „négy fekete sárkánynak” –, Perry hadi fenyegetéssel megnyitásra kényszerítette az országot.

Csak egy gyors asszociáció: a Broadway egykori zeneszerző sztárja, Stephen Sondheim – aki a Sweeney Todd-ot is jegyzi!! -, felkapta a témát, és megírta a „Pacific Overtures” (Csendes-óceáni nyitányok) c. darabját, ami az egyik klasszikus japáni színház műfajára, a kabukira hajaz például abban, hogy a női szerepeket is férfiak játszák.

Kisebb galibák után a császárok ismét visszaszerezték a hatalmukat. Az 1867-ben trónra lépő császár, Mutsuhito, meijinek, azaz „a világosság visszatérésének/újjáéledésének” nevezte el az uralkodói korszakát. A soron következő reformok (明治維新meiji ishin) központosított államot hoztak létre, átformálták az állam- és közigazgatást, a jogrendszert, a pénzügyeket (központi államkincstár, országos pénzügyi rendszer, nyugati típusú adók).

A japánok komoly késztetést éreztek, hogy felzárkózzanak a Nyugathoz, elsősorban önvédelmi okokból. Ami segítette őket: a kemény munka, a formális oktatási rendszer, a modern technológiák gyors elsajátítása és széles körű alkalmazása.

Beindult az iparosítás: az elején még a klasszikusan erős könnyűipari ágakra összepontosítottak, mint a papír-, textil és üveggyártás. Később jött a cement-, vegy- és hadiipar. Gőzerővel folyt az infrastruktúra fejlesztése, hamarosan megnyitották az első vasútvonalakat. Kialakultak a hatalmas családi konszernek, az ún. zaibatsu 財閥 (ZAI pénz, gazdagság, vagyon + BATSU párt, klikk), mint a Sumimoto, Yasuda, Mitsubishi és a Mitsui, melyek az 1920-as évekre nőtték ki magukat igazán naggyá, s melyek közül páran a politikai pártok létrehozásában és finanszírozásában működtek közre.

A zaitbatsuk nem amerikai típusú konglomerátumok voltak, amik a különféle, egymástól független, de egymással szorosan összefonódó vállalkozásokat jelentette. A zaibatsuk családok tulajdonában álltak, családok neveit viselték – és nem fantázianeveket … találkoztam azzal az elképzeléssel, hogy a „Mitsubishi” egy fantázianév, ami azt jelenti, hogy „három gyémánt”, és a vállalat „sikerfilozófiáját” szimbolizálja …. ezzel szemben: 三菱 mitsubishi egy japán családnév, írásjel szerinti fordításban azt jelenti, hogy „három gesztenye”.

A zaibatsuk egy-egy bank köré szerveződtek. Általában hasonló termékcsoportokat állítottak elő – ennélfogva sosem kerültek monopol helyzetbe. A tevékenységük is azonos volt: a központi bank finanszírozta a különféle, egymással vertikális kapcsolatban álló vállalatok termélését, a termék exportját, a külföldi alapanyagok beszerzését. A pénz – mondhatni – házon belül forgott.

A zaibatsu exportcégeinek (総合商社 sōgō shōsha) különös szerepük volt a nyersanyagok beszerzésében (Japán legendásan nyersanyaghiányos ország), továbbá a japán kolonizáció során kiemelt szerepet kaptak.

A zaibatsuk pedig általában véve megalapozták a 2. világháború utáni gazdasági növekedést – tapasztalat a pénzforgatásban, nyersanyag beszerzésében, forgalmazásban, továbbá az innovatív technológiák felhasználásában is: a zaibatsuk ugyanis eléggé tőkeerősek voltak ahhoz, hogy szabadon kísérletezzenek a gyártási módszerekkel.

A zaibatsukról egy káprázatos PowerPoint itt.

A Meiji-korszakban „feudalizmus” rendszere fellazult, és ezzel együtt a társadalmi csoportok közötti átjárás is megvalósult – egyre többen indítottak kis vállalkozásokat. Japánban már a Tokugawa-korszakban is nagy hagyománya volt a kisvállalkozásoknak, ma is becsülik és előnyben részesítik őket.

(Megjegyzés: ami 1868 előtt volt, szoktás „feudálisnak” nevezni. Szerintem eddig még nem sikerült senkinek sem tisztázni azt, hogy mi a különbség az európai és a japán feudalizmusok között, max elméletgyártásra került sor.)

A reformok óriási kiadásai következtében az 1870-es évek elején az állam majdnem becsődölt, de éppen megúszták – a kisvállalkozások tömegei és a beruházások éppen időben kezdtek profitot termelni. A század végétől Japán már háborúkat folytatott Kína (1894-1895) és Oroszország (1904-1905) ellen, ami katalizátorként hatott a gazdaságra (hadiipar, hadsereg ellátása). Ugyanígy az első világháború, ugyanígy a folyamatos katonai terjeszkedés Ázsiában – ami az 1920-30-as években segített komolyabb probléma nélkül átvészelni a gazdasági világégést, sőt, ekkorra Japán a világ egyik vezető exportőrévé nőtte ki magát.

Parissa azt az álláspontot képviseli, hogy a japán gazdaságnak „duális szerkezete” volt, a következő értelemben: voltak a kisvállalkozások, amik kizárólag helyi szinten működtek, és voltak a konszernek, amik japán tulajdonban álltak, de nemzetközi szinten működtek.

(Megjegyzés: ez a „duális szerkezet” nagyon emlékeztet arra, amit Róna Péter mond a mai magyar gazdasági szerkezetről ..  A különbség az, hogy a japán konszern, alias zaibatsu nem külföldi tulajdonban álló multi volt, akinek az állam tömte tele a zsebét, miközben hagyta, hogy a hazai kis/középvállalkozó elveszítse a versenyképességét és elsorvadjon).

A Meiji-korszakban alakult ki a mai vállalati kultúrát meghatároz arculat: a cégek és az állam egymásra való utaltsága (támogatás, együttműködés), a cég és az alkalmazott szoros kötődése, a harmóniára való törekvés.

A második világháború gazdasági értelemben is cezúrát húzott. Japán háborút vesztett, az USA megszállta az országot, és évekig irányította a háttérből az ügyeket – a cél az volt, (és még most is az!!), hogy fenntartsák az amerikai impériumot; amerikai katonai bázisok azóta is működnek a szigetország több pontján.

Az USA 1949-ig szigorú kontrollt alkalmazott, és több változtatást indukált:

    • feloszlatta a zaibatsukat (helyükre a kevésbé összpontosított 系列keiretsuk kerültek),

    • új alkotmányt írattak – aminek a 9. paragrafusában Japán lemondott az önálló hadseregről … ez a paragrafus természetesen többféleképpen értelmezhető. Japánnak van hadserege, amire évente a GDP 1%-át fordítja,

    • mindenki számára elérhetővé tették az oktatást,

    • létrehozták a szakszervezeteket,

    • bevezették a női választójogot … (ez most nagyon ősliberálisnak hangzik … azonban alig huszonöt évvel korábban érték el a „vasakaratú angyalok” (iron jawed angels), az Alice Paul és Lucy Burns által vezetett szüfrazsett-mozgalom Wilson elnöknél a női választójog alkotmányba vételét … Az erről szóló filmet nagyon ajánlom, nem csak Hillary Swank brilliáns alakítása miatt :).

A második világháború utáni évek … nehezek voltak … Japán, köszönhetően az USA-politikának sokkal lassabban éledt újra, mint a többi háborút átélt iparosodott ország.

1950-ben azonban minden megváltozott, és Japán kikecmergett a stangnálásból: az USA beleavatkozott Korea ügyeibe, kirobbantotta a koreai háborút, minek végterméke a kommunista Észak-Korea és a demokratikus berendezkedésű Dél-Korea lett. Japán az USA fő támaszpontja és hadiszállítója lett, de a csapatai részt vettek a konkrét hadműveletekben is. Mindez felturbózta a gazdaságot, megerősödött a nehézipar: gépgyártás, vegyipar … az állam komoly beruházásokat eszközölt, a nehézipar gazdasági húzóágazat lett. Aztán jött az elektronika, jöttek a nagy elektronikai óriások, mint a Sony, Sanyo … Morita Akio Sony-vezér „Made in Japan” c. könyve a téma egyik alapműve.

A mindenkori kormányok többéves terveket hirdettek meg, amiben vázolták a növekedés irányszámait: pl. 1960-ban az ún. Ikeda-terv, amiben 10 éven belül a GNP dupláját „írták elő” – Japán teljesítette, sőt, túlteljesítette a tervet.

A novekedés következményeként Japán 1964-ben megrendezte – első ázsiai országként! – az olimpiai játékokat, aminek hasonló (gazdasági) erődemonstráló szerepe volt, mint a 2008-as pekingi olimpiának.

A növekedést némileg fékezte az 1971-es ún. Nixon-sokk (amikor Nixon elnök megszüntette az arany dollárra való direkt konvertálhatóságát), ami dollárleértékeléshez vezetett. A japán fizetőeszköz, a yen ára felszökött, minek következtében megcsappant az export. Az 1973-as olajválság viszont egyértelműen megfékezte a gazdasági növekedést.

A gazdasági „csoda” okait klasszikusan tehát a következő tényezőkben látják:

    • állami szinten meghatározott cél (ún. Yoshida-doktrína a 40-es évek végén) az ország újjáépítése és a gazdasági fellendülés létrehozása,

    • a koreai háború (1950-1953),

    • az amerikaiak által létrehozott (kényszerített) politikai és gazdasági változtatások,

    • kevés katonai kiadás.

A „buborék”, ahogy egy magamfajta gazdasági félanalfabéta el tudja mondani (→ ha valaki számomra is teljesen érthető módon el tudja magyarázni, akkor kérem, hogy szóljon)

A „gazdasági csoda” még jócskán tartott a 80-as években is: a lakosság (bankok) nagy megtakarításokkal rendelkeztek, a dolláralapú USA-kötvények leértékelődtek, a yen egyre keresettebb valuta lett (1985-ben az ún. Plaza Accord alkalmával egy csapásra felértékelték). Agresszív belföldi telek- és ingatlanspekulációk folytatódtak (elsősorban a tokiói tőzsdén). A telek- és ingatlanárak felszöktek, a bankok pedig szorgalmasan hiteleztek cégek és magánszemélyek ügyleteihez egyaránt, akik mélyen hittek a föld-mítoszban, abban, hogy a föld a legjobb befektetés, a föld/telek ára sosem fog lemenni.

A buborék 1989 végén/1990 elején pukkadt ki: a japán kormány és a Bank of Japan igyekeztek hűteni a helyzetet a következő intézkedésekkel: a kormányzat bevezette a tight money policey-t (Politik des knappen Geldes), utasították a bankokat az ingatlanügyletek finanszírozásának csökkentésére, és többféle ingatlanadót sóztak a vevőkre és tulajdonosokra.

Az intézkedések következtében a telek- és ingatlanárak a mélybe zuhantak, az üzletek és a spekulációk bedőltek – a bankok pedig nem kapták vissza a pénzüket. A következmény: többletbefektetés, többletmunkaerő, többletadósság. Zuhanó bevételek, csökkenő bérek, csökkenő vagy stangáló fogyasztás, növekvő munkanélküliség ördögi köre … vagyis lefelé tartó spirálja … a kormány hivatalosan sokáig nem fogadta el a szituációt, a gazdaságpolitika pedig nem nyújtott megoldást a problémákra. Ezért az „elvesztegetett” 90-es éveket „elveszett évtizednek” hívják. Lényegi változást a 2000-es évek elején Koizumi Junichirō miniszterelnöksége hozott.

Ami a menedzsment szempontjából igen fontos, hogy átalakultak

– a fogyasztói szokások,

 – a munkastílus,

– a forgalmazói rendszer,

– továbbá a külföldi vállalatok számára könnyebbé vált a japán piacra való belépés (amin a business consulting cégek és személyek azóta is híznak …).

Folyt. köv. ___

Ajánlott hivatkozás:


Tóth V. Veronika (2011): 6. előadás: A japán menedzsment történeti fejlődése. In: Veronika, Vienna, Historia (Weblog), 2011. december 7.


Online-publikáció:  (URL).


Leöltve: (dátum).

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s