Popper Péter: Gyors élet, lassú halál

Popper Péter “Gyors élet, lassú halál” c. előadásának réges-régen készített leirata.  A pdf-változat itt elérhető.

Szabó Magda azt mondta egyszer, hogy ő tudomása szerint egyetlen egy olyan nép van a világon, amelyik irodalmi műfaj rangjára emelte a panaszdalt. Lásd: Tiborc panaszai és egyebek. Ez a magyar. Tehát a panaszkodás mint nemzeti szokás, átok. Vagy ajándék? Ha egy amerikaitól megkérdezik, hogy mennyit keresel, akkor büszkén azt mondja, hogy évi 300 ezer dollárt. És avval egy gazdagabb, tehetségesebb embernek mondja magát, mintha évi százezret. De Magyarországon ha megkérdezik: hát 40 forintot keres havonta minimálisan, ezt fogja mondani, és iszonyú nyomorban él, és iszonyú nélkülözések közepette. Úgyhogy nem kell komolyan venni, venni a honi panaszkodásáradatot, ami nem szűnik, és nem fog szűnni. Ezt egyszer egy okos pszichológus majd megnézi, hogy miért van ez a panaszkultusz Magyarországon. Persze nem csak panaszkultusz van, és nem csak Magyarországon, de itt talán a legerősebb. Minden más népnél, nemzetnél is van ilyen/hasonló vacillálás a dicsekvés és a panasz között. Tulajdonképpen melyik a célravezetőbb megnyilvánulás? Szerb Antal idézi, hogy az élet nyugalma és rendezettségi szempontjából csodálatos viktoriánus korban Angliában is meghökkentő szavakat tudtak leírni. Például azt írja egy angol író, idézi a Szerb Antal, hogy „szörnyű korunk vad vizein”.

Elgondolkodik a Szerb rajta, hogy mi történhetett? Fölmondott az inasnak? Hogy mi? „Szörnyű korunk vad vizein” – a viktoriánus korban! Most tessék elképzelni, hogy átélt ez a Magyarország két világháborút, holocaustot, volt, aki az özvegyek országának nevezte. Átélt diktatúrákat, diktatúráknak a kegyetlenségeit, bukásait, és úgy érzi, hogy valamiért rettenetes és borzasztó körülmények között van most is. Miért van olyan rettenetes, borzasztó körülmények között? És a leggyakoribb szó, amit ezzel kapcsolatban mondanak: válság. Magyarország mindig válságban él. Itt két lehetőség van: vagy megértem azt, hogy a válság a történelem létezési formája. Egy nép, aminek története van, az válságok sorozatát éli meg állandóan. Minden történelmi változás válsággal jár.

Például az első nyomai az Árpád-kori újságokban – ha előveszik akkori napilapokat, hatalmas válság van! Képzeljék el, hogy német papokat hívnak be a pogány kultusz ellen. Pogánylázadások vannak, polgárháborúk vannak, Koppánytól kezdve Vata úrnak a felkeléséig, olyan válságot él meg Magyarország a kereszténység bevezetésekor, azt meg lehet emlegetni. Ennél nagyobb válság csak a tatárjáráskor van. Akkor nagyon nagy válságot él meg még a király is, Dalmáciáig szalad a tatárok elől, ugye? De ez a válság semmi a török hódoltság válságához képest, ami 150 évig tart, és három részre szakad benne az ország. De ez a válság elmarad a Rákóczi-szabadságharctól, ahol aztán tényleg bekövetkezik az, ami miatt ma jajong a nép, hogy Magyarország kettészakadt. Akkor tényleg kettészakadt, labanc és kuruc háborúzott egymással. És ez a válság aztán elmélyült a szabadságharc, a Bach-korszak, és ennek az összes kegyetlen történései, az aradi 13, kuefsteini vár, és ez a válság aztán tovább folytatódott a világháborúban, az 1. világháború után, a diktatúrák, a diktatúrák bukása, a 2. világháború, hű, micsoda válság!, aztán jött a Rákosinak a diktatúrája, hát az csuda nagy válság volt. Most folytassam? Hát mindig válságban él minden ország! Minden történelem a válságoknak a története. Ezt valami sajátos tragédiának fölfogni és szuggerálni, hogy micsoda válság van, és milyen rosszul élünk … ennek mi értelme van, tessék mondani? Mi ez? Most lélektanailag kérdezem, mert reálisan semmi. Egyszerűen nem igaz. De lélektanailag ez egy nehéz kérdés, hogy miért van szüksége egy populációnak arra, hogy állandóan mártírnak, állandóan legyőzöttnek, állandóan kétségbeejtő helyzetben lévőnek érezze magát. Miért van erről szó?

Itt valami lelki igény működik, nem tudom, mi. Nekem kéne tudni, én vagyok a pszichológus, s nem tudom. Milyen igényt és szükségletet elégít ki, hogy ez örökké ilyen jajongó az ország/így jajong az ország. Meg elhangzik, hogy gyors élet, lassú halál. Már a címben ott bujkál, hogy itt valami nagyon rossz dologról lesz szó: a gyors életről is, amit ki kíván magának. Aztán a lassú halált meg pláne ki kívánja magának. Arra hív fel, hogy most gyere Popper, vagy gyere Sári, Laci, és panaszkodd jól ki magad, s mondd el a népnek, hogy milyen rossz sora van. Én ezt nem tudom elmondani. Én nem tudom kiszolgálni ezt az igényt. Nem érzem igaznak. Egyszerűen ez nem igaz. Hogy vannak a magyar történelemben és a magyar társadalmi mozgásokban negatív jelenségek is – hát miért ne lennének? És melyik nemzet és nép életében nincsenek? És ha nézem az egész európai kultúrát, akkor ott is vannak válságjelek, ott is vannak problémajelek, de volt olyan korszaka Európa történetének, ami ettől mentes volt? Tessék szólni, hogy mikor? Azt gondolom, hogy el lehet mondani ezeket a kollektív problémákat, de ezeket úgy értelmezni, hogy az élet maga rossz, az élet maga elviselhetetlen, én azt hiszem, hogy ez nem jogos. Mi az a gyors élet?

Nyilván arra gondol, aki ezt kiötlötte, hogy az életritmus fölgyorsult a modern kutúrában, a mondern technika következtében, és egy sokkal gyorsabb alkalmazkodási képességet, egy sokkal gyorsabb megértését a világ problémáinak, egy sokkal gyorsabb reakciókézséget kíván, mint mondjuk egy 19. században élt ember mindennapjai, mint a 19. században. Ez igaz. Na most, a kérdés, hogy ez baj-e. Vagy arról van szó, hogy elnézést kérek, ez az idősebb generáció baja, aki nem ebben az életritmusban nevelkedett, nem ehhez az életritmushoz szokott, nem ezekhez a gyors változásokhoz alkalmazkodott, és most idős korában őszülve és ráncosodva marha rosszul érzi magát, mert úgy érzi, hogy olyan követelményekkel áll szemben, épp a mondernség, a technika, a fiatalság részéről, aminek nem tud megfelelni. Fuldoklik benne. De ez nem az idősebb generáció problémája? Ezt lehet általánosítani?

Ebben a felgyorsult életritmusban szenvednek a gimnazisták, az egyetemisták, a fiatalok?Én nem hiszem. Nagyon jól adaptálódnak hozzá. S nagyon jól érzik magukat benne. Én elszörnyedek azon, hogy példának okáért milyen rettenetes programéhség ütötte fel a fejét a fiatalok között. Tehát a nap, amin „este nincs valami program, mit fogunk este csinálni”, az egy üres napnak számít. Bulizni kell, össze kell jönni, valaminek történni kell, valami programnak, szórakozni kell, minden este, nem úgy, hogy havonta egyszer szombat este, mint az én generációm, állandóan, és ha ez nem adatik meg, akkor ürességérzéstől kezdenek el vinnyogni az ifjak. Most ez nekem nem tetszik, mint öreg szivarnak, de igazam van, hogy nem tetszik? Hát ez a kérdés.

Szóval mikor Indiában nagy keservesen befogadtak engem egy asramba, akkor annak a vezetője ez interjút folytatott velem. Először azt kérdezte, hogy hideg országból jövök, vagy meleg országból, mert az szerintük nagyon fontos, hogy a hó és a jég, van-e vagy nincs, mert más lesz az emberi lélek fejlődése. Aztán azt kérdezte, mikor már mondtam, hogy hideg országból jövök, hogy hogy vannak az emberek a vallással az én hazámban. S mondtam, hogy vannak hát katolikusok, protestánsok, zsidók, stb., akkor azt mondta, hogy „a válaszából látom, hogy fogalma sincs magának, hogy mi az, hogy vallás. Vallás az – mondta – hogy mit csinál egy ember, amikor egyedül van. S mondtam neki: „tudom, igyekszik nem egyedül lenni”. Elborzad az egyedülléttől. Félni kezd. Szorongása robban be, hogy egyedül kell lennie. Programnak kell lenni, háttérzenének kell lenni, tévének kell szólni, társaságnak kell lenni, el kell menni valahova. Ez lehet, hogy nem tetszik egy ilyen idős úrnak, mint amilyen én vagyok, s azt mondom, hogy mi ez? Miért kell félni önmagam társaságától? Miért rossz társaság önmagammal egyedül lenni, miért kell gyorsítani, hogy „jaj, most történjen valami!”, „jaj, most legyen egy programom!”.

És nem menekülés ez valami elől? Épp az önmagammal való négyszemközt maradástól, az önmagammal való szembenézéstől, önmagam kibírásától, elviselésétől, mert ha ez egy menekülő jelleg, akkor mutat valamit, de akkor se kell feltétlenül rossz néven vennem, hogy egy kultúrában felüti a fejét az, hogy nem akarok belső csendet. Nem jóra vezet. Félek, ha a belső csendem kialakul. Ez mutat valamit, de nem feltétlenül rosszat mutat, csak valamilyen másféle viszonyulást önmagamhoz, a világhoz, a világban való mozgásomhoz. Másfajta viszonyulás. Nem biztos, hogy rossz. Lehet. Nem tudom. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy mindent, ami más, mint egy idősebb generációnak a mértéke, ízlése, azt negatív jelzővel illetem, és azt mondom, hogy baj van a világgal. Nem tudom.

Én egyetlen egy hiteles mondatot hallottam ebben az ügyben, hogy baj van a világgal, de egyszer hallottam, egy embertől hallottam, és ez az Évike nevű prostituált volt. Az Évike nevű prostituálttal egy bírósági szakértői munka során ismerkedtem meg, összebarátkoztunk. Nagyon értelmes nő volt. És ő mondta valóban egyszer, hogy „doktor úr, valami baj van a világgal”. Mondtam, hogy „mi baj van, Évike?”. Azt mondta az Évike, hogy „az a baj, doktor úr, jönnek a férfiak, kifizetnek minket, és nem fekszenek le velünk, hanem panaszkodnak. Leülnek, és az arra szánt időt, ami tk. a szexre szánt idő, azt végigpanaszkodják, a családjukra, a feleségükre, a munkahelyükre, aztán elmennek. Valami baj a világgal, én ebből látom. Hogy inkább panaszkodnak, mintsem lefeküdjenek velünk.”

Ez volt az egyetlen okos gondolat, amit hallottam az idők folyamán, amit tényleg érdemes szociológiailag értékelni, hogy miért is? Szóval hogy miért kell megfizetni prostituáltakat ahhoz, hogy a férfipanaszainkat meghallgassa? Valamit mutat, szóval itt van valami kutyus elásva, de én mást nem tudtam komolyan venni, csak Évikévek ezt a társadalomkritikai érzékelését, amit mondott. Most persze ha belegondolok, a gyorsaság, a gyorsulás, akkor persze egy pszichológusnak a gondolatai messze elszállnak, elszállnak oda, hogy példának okáért nagy kísérletek folytak, hogy kompjútereken, azaz gondolkodó gépeken elő lehet idézni művi elmezavart, vagy nem. Meg lehet-e bolondítani egy kompjútert? Úgy, ahogy egy embert meg lehet bolondítani? S a kísérletek azt mutatták, hogy igen. A kompjútert elmebeteggé, pszicholtikussá lehet tenni akkor, ha az ő adat- és információfeldolgozó ütemét meghaladó gyorsasággal táplálom belé az információkat. Tehát nem adok lehetőséget a kompjúternek arra, hogy a saját ritmusánka megfelelően fel tudja dolgozni a beletáplált információkat. Akkor egy idő után megbolondul, aminek az lesz a jele, hogy össze-vissza kezd beszélni. Szósalátákat mond. Mint egy mániás. Ez az egyetlen adat arra, hogy van valami összefüggés az információfeldolgozás lehetősége és a patológia között. Hogy ezt művileg elő lehet idézni.

Most kérdés az, hogy társadalmi méretekben, emberi méretekben előidézhetőek-e tudatzavarok, elő/kiválthatók-e pszichotikus reakciók, hogyha annyi információt adok olyan ütemben, aminek feldolgozására az agya nem képes. Ez valós kérdés. Tehát hogy a feldolgozás, amin értem egyrészt a megértést, másrészt az érzelmi reagálást, hogy ez helyretevődhessen az emberben – ezt nem haladja-e meg a modern technikai kommunikáció? Ha meghaladja, akkor lehetnek problémák.

De nem olyan probléma, mint amit a gyors élet, hanem ez egy technikai patogén hatás. Arról van magyarán szó, hogy egy embernek van egy átlagos problémamegértési és érzelmi feldolgozási ritmusa. Üteme. Elnézést, hogy egy teljesen időtlen írásra hivatkozom, valamelyik nap lapozgattam a Talmudot, ami a zsidó bölcseknek a mondásait tartalmazza a Bibliával szemben. Azt mondja, hogy „ne mondj nyugtató szavakat a haragvó embernek”. Mert ha embernek dührohama van, és haragszik, akkor ne állj neki nyugatni, mert fölfokozod a dührohamát. Oda is tettem tapintatosan a feleségem éjjeli szekrényére.

Hát ugyanis az borzasztó, hogy az ember vicsorog a dühtől, és azt mondja, hogy „Péterkém, ne izgasd föl …”, hát hogyhogy ne izgassam föl magam?! Hát föl vagyok már izgatva. És ugyanígy mondja, hogy „ne vigasztald a gyászolót, amíg a halottja nincs eltemetve”. Azt nem lehet mondani, hogy „most már ne sirasd az Ignác bácsit, aki itt fekszik a szomszéd szobában holtan. És stb. Ilyen bölcs tanácsokat ad. Teljesen igaz.

Szóval a ritmus, hogy mikor. Hogy mikor vigasztalok, hogy mikor nyugtatok, stb. Ez biztos, hogy a pszichés hatásában lehet negatív. De azért ez nem egy össztársadalmi probléma, elnézést kérek, hanem egy pszichológiai baki, amit az emberi kapcsolatokban nagyon gyakran elkövetnek, mert idegesíti a másikat az illető rosszkedve vagy morcossága vagy kétségbeesése. Segíteni akar. Meg akarja szüntetni, s ezzel a segítő szándékával rettenetes sokat rombol a meglévő helyzeten. Rontja. Igen, ez van, de ez nem társadalmi válságtünetként, nem érzem jogosnak, hogy az ember ezt így kezelje ezt a problémát. Most az a probléma, hogy mittudomén, tévét nézek. Ezt a kommunikációs-információs formát. És nagyon gyorsan vált. A műsorváltásnak a sebessége, annak a hatása két irányú is lehet. Mert mondjuk bemutatja a tévé, hogy hogy tárnak föl Bosznia-Hercegovinában egy tömegsírt, ahol legyilkoltak 3000 embert, és emelik ki a holttesteket. Namost ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok. Ugye? De mikor végigélném ezt a borzalmat, vált a kép, s a moldvai népi együttes táncbemutatóját látom, amint forognak, s a lábukat csapkodják, ami a néptáncnak egy elengedhetetlen eleme, s akkor nézem, hogy hogy csapkodják tényleg a lábukat, miközben itt a hullákat emelik, és kicsit földerülnék, ha nem mutatja meg azt a repülögépszerencsétlenséget, ami tegnap történt … s hadd ne mondjam tovább. Vagyis az információadagolás üteme messze meghaladja az ember élményfeldolgozási képességét.

De nem hiszem, hogy ezzel válságot idéz elő. Én azt hiszem, hogy ezzel közönyt idéz elő. Ezzel lebénítja – s ezt problémának érzem – az ember reakciókézségét. Hogy egy normális ember ezen elborzad, azon mosolyog, ezen elszörnyed, szóval nem tud végbemenni az információnak a pszichés lereagálása, mert olyan gyorsak a váltások. Ez van. S akkor az ember elközönyösül. És nézem, nézem a tömegsírokat, és az oszladozó hullák kiemelését, merthogy én humanista vagyok, tehát éppen el akarok borzadni, mikor eszembe jut és azt mondom a feleségemnek, hogy „abból a körtelekvárból, amit a Matild néni küldött, nincs még egy kicsi? Mert jólesne a reggelihez”. Ezt reagálom. Vagyis nem érint meg a tragédia. Egy tragédiaimmunis leszek.

Létezik egy ilyen hatás, de ez még mindig nem egy szociális válság. Ugye? De hogy az érzékenységem csökken. És hogy a századfordulón lezajlott Dreyfus-perben föl lehetett Európa elit értelmiségét heccelni egészen vad tiltakozásokra. Zola, Jaqueuse, „vádolom!”, a francia … mi történt? Hát kiderült, hogy nem metélték apró darabokra magát Dreyfust, föl se akasztották, le se csukták, csak áthelyezték egy kellemetlen szolgálati helyre, az Ördög-szigetre. És nem tudta ezt az igazságtalanságot az európai értelmiség elviselni. Hogy ez megtörténhet egy francia demokráciában. Na, de közben volt a holokauszt. Milliók haltak meg ártatlanul gázkamrákban. Hát ezt hogy dolgozza föl egy ember? Hiába mondja erre x vagy y, hogy többet nem lehet Auschwitz után verset írni, mert lehet. De ahhoz egy közöny kell már, hogy verset tudjak írni. Auschwitz után. A közöny beáll.

Szóval én azt hiszem, hogy vannak ilyen romlások, érzékenységi romlások, de én ezt nem érzem a felgyorsított élet össztársadalmi válságának, hanem egy szükségszerű hatának gondolom, egy szükségszerű hatásnak, amelyiket kivált ez a fajta információs technika, s a technikát aláhúzom, mert ezt a technika teszi lehetővé. Azelőtt egy világbirodalom, egy Róma vagy satöbbi fennállt és sok-sok embert túlélt. Már a dédapa is Rómában élt, a nagypapa is Rómában élt, stb., stb., stb. Az, hogy ma egy világbirodalom keletkezése és pusztulása rövidebb, mint egy emberélet, tehát megélem a birodalom fölvirágzását és bukását, tehát gyorsul a változások üteme, ez még érdekes is lehet. Biztos, hogy egy fokozott adaptációs alkalmazkodási követelménye van.

De ez megint az öreg generáció problémája, egy fiatal érzelmi rezdülés nélkül írja át húszévenként az önéletrajzát, az elvárásoknak megfelelően, nem trauma a számára. Az én számomra folyton trauma megtagadni a múltamat, ha meg kell tagadni. Egy nemzet számára is trauma, hogy nem vállalható a saját történelme, hanem mindig meg kell tagadni, és ennek vannak negatív hatásai, megint azt gondolom, vannak, a nemzeti identitás szempontjából – de válság azért ebből nem lesz. De azt hiszem, hogy abból amit a Romel Roland úgy hív az „Elvarázsolt lélek” c. regényében, hogy a „megtörténtek vállalása”. Ez fontos az egyén szempontjából. Tehát hogy én ne tagadjam meg, hogy az az ötéves buta kisfiú, aki hasra esett a Szent István-parkban annak idején, és odarohant a tőle 300 méterre kötögető anyukájához, ez én vagyok, és nagyokat ütött rá, és azt mondja, hogy „nem tudtál rám vigyázni?!” – ezt ne tagadjam le, hogy én voltam. Ez én voltam. Ne féljek attól, hogy ez meg fog ismétlődni halálom után, hogy nagyokat sózok az istenre, és azt mondom a sorsomat nézve, hogy „nem tudtál rám vigyázni?!”. Fogadjam el, hogy volt egy ilyen korszaka is az életemnek, hogy volt egy olyan korszaka is, amikor ifjúsági vezér voltam, volt olyan korszaka is, amikor buddhista szerzetes kolostorban éltem, mindez volt, és mindez én voltam. Ne tagadjam folyton folyvást le.

És a nemzeti identitás szempontjából is azt gondoltam, hogy vállaljuk föl.

Hogy volt idő, amikor Magyarországon honfoglalás volt, volt idő, amikor tatárjárás volt, volt idő, amikor zsidóüldözés volt, volt idő, mikor ez volt, az volt, amaz volt. Ez integráns része a magyar történelemnek, ezeket vállalni kell, és nem lehet azt mondani, hogy ezt a törökök csinálták, ezt a németek, ezt az oroszok, ezt az osztrákok, nekünk semmi közünk a saját történelmünkhöz, mert ebben, ha nem is válság lesz, de a nemzeti identitás nagyon tönkremegy. Azt gondolom, hogy például Anglia nemzeti identitása szorosan összefügg Anglia történelmének vállalásával, hogy a búr háborút is megcsinálták, meg a Hitlernek is hadat üzentek, voltak pozitív gyarmatbirodalmak is, kegyetlenkedtek is, humánusak is voltak, mindez Anglia volt, és integráns része annak, hogy „én angol vagyok”. Így lehet élni. Ha állandóan megtagadom önmagamat, ha állandóan megtagadom a saját történetemet, egyénileg vagy nemzetileg, akkor nem tudok élni. Akkor széthull érthetetlen epizódokra az életem. Ez a gyorsuló élet válsága? Nem hiszem.

De ha ezt elnevezem a gyorsuló élet válságának, akkor ez az, de nem hiszem, hogy ez kötelező. Nem hiszem, hogy ez a technikai fejlődés kötelező volta. Sőt, a technikai fejlődésnek van egy olyan pozitívuma, hogy emlékeztet. Hogy nem hagyja, hogy epizódokra essen szét például az ember történelmi emlékezete. Most néztem pár nappal ezelőtt egy filmet, ami annak idején készült embereknek, zsidóknak a dunábalövéséről. S a technika lerögzítette, hogy ez megtörtént, ez így történt. És ebben még segíti is az emlékezés kontinuitását, vagyis tulajdonképpen a technika nem csak gyorsít, és felejteni segít, hanem a technika emlékezni is segít, és akadályozza, hogy egy nemzet vagy egy egyén a saját múltjára a meg nem történés mágiáját alkalmazza. Amire nagy törkvések vannak. De pontosan azon a szinten, mint a négyéves Lacika, aki eltöri anyuka ólomkristály vázáját, anyuka berohan, és azt mondja, hogy „Lacika, mit csináltál?”.

S Lacika azt mondja, „nem én voltam”. Egyedül van a szobában. Ez a meg nem történtté tevés mágiája. De ezt lehet mondani a holokausztra is. Nem történt meg, nem én voltam. A németek voltak. Stb. stb. Szóval azt gondolom, még a technikának is kettős hatása van: felejteni is segít, hazudni is segít, de emlékezni is segít. Mire használom? Mi a lelki igény, amire fel akarom használni? Hogyha nézem a társadalmi fejlődések lehetőségeit, és egy kicsit elszakadok a napi politikától, és – hogy mondjam? – nézem azt a történelemszemléletet, azt a világszemléletet, amit megpróbálok alkalmazni az élet megértésére, akkor azt fogom látni, hogy tk. ennek két útja van, történelmileg. Az egyik út, az az evolúciónak az útja.

Tehát az evolucionista szemlélet azt mondja, hogy az emberi fejlődés az biológiailag egy nagyon kezdetleges szintről, mondjuk egy amőba szintjéről indul el, és fejlődik fel fizikálisan, s ezzel összefüggően pszichésen, a mai kultúrának a szintjére. Ha nagyon irónikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy azt a folyamatot meséli el, hogy az amőbából hogy lesz Albert Einstein. Kicsit fantasztikus, ugye, a dolog? Hogy az amőba fölfejlődik gondolkodó, érző, erkölccsel rendelkező emberi szintre, de az evolúciós elmélet végül is ezt mondja. Kicsit inog, meg kell mondanom. Tehát a modern evolucionista szemléleteknek például Darwinnal az a baja, hogy el tudják fogadni, hogy a darwini természetes kiválasztódás, az a fajok pusztulása szempontjából érdekes és fontos dolgokat mond.

De a fajok keletkezését nem tudja megmagyarázni. Tessék ebbe belegondolni. Hogy ebben a kritikában van valami, ami megkérdőjelezi a természetes kiválasztódásnak egy evolucionista felfogását. Egy angol szerző leírja a következőt: hogy ma a tudomány az emberré válás folyamatából azt meséli el, hogy valaha az ősidőkben volt egy fajta, egy élőlény fajta, ami a fákon élt, de egy napon lejött a fáról. És lenn maradt a földön. Kérdés: miért jött le a fáról. Ez nem olyan nagy kérdés – a majom is lejön időnként a fáról. A maci is. De miért maradt lenn a földön? Mért nem ment vissza a fára? Ez egy nagy kérdés. Ez egy valódi evolúciós kérdés, hogy miért maradt lenn a földön.

És ha nem azt mondom, hogy megritkultak az erdők, és azt mondta ez az elemi lény a feleségének, hogy „Matild, kevés a fa. Maradjunk a földön”. Ha ezt nem mondta, akkor miért maradt a földön? Mint az emberré válás első foka? S erre azt mondja a tudomány nagyon becsületesen, hogy ennek oka vagy egy véletlen, vagy egy mutáció. Jó, meg van magyarázva. Igen ám, csak azáltal, hogy a földön maradt, jött a következő, fölállt a hátsó lábára, és úgy maradt. Dehát a majom is feláll. A medve is feláll, de visszaereszkedik négykézlábra. Miért maradt a két hátsó lábán? Mert ez nagyon nagy dolgokat hozott. A látóterébe belekerült a horizont, tehát rettenetesen megnövekedett az információszerzés lehetősége, fölszabadult a keze, manipulálni tudott vele. Miért is? Hát, vagy a fejlődésnek egy szerencsés változata, vagy egy szerencsés mutáció – mondja a tudomány, amelyik korrekt és becsületes, majd felteszi a harmadik kérdést, hogy minden emlős retteg a tűztől, a támadó vad oroszlánt egy fáklyával el lehet riasztani, és ez a kétlábra emelkedett, ez nem félt a tűztől. Ez megsütötte rajta a kajáját, melegedett a lángjánál, miért nem szaladt el? Miért nem menekült a tűztől? Mert ha megsütötte rajta a kajáját, akkor nagy dolgok nyíltak meg előtte.

Mert egy fűevőnek egész nap muszáj legelnie, hogy annyi kalóriát vigyen be a szervezetébe, hogy nem marad ideje verset írni. Hát mikor ír a tehén verset? Enni köll. Egy oroszlán bevisz nagy mennyiségű kalóriát a szervezetébe gyorsan, de neki meg emlészteni kell – meg egész nap emlészt. Ő sem tud verset írni. Vagyis a tűz lehetővé tette a rövid idő alatt nagy mennyiségű kalóriához való hozzájutást, maradt ideje kutúrára. Unatkozott. Jól vagyok lakva. Mit csináljunk? Írjunk verset. Melegedni tudott a tűznél. Stb. Hát ilyen szerencsés mutációk vannak vagy szerencsés véletlenek, s mikor azt a kérdést teszik fel, hogy miért vesztette el a szőrzetét, hova lett? Hova lett a szőre? Hát vagy egy szerencsés mutáció – mondja a tudomány –, vagy egy szerencsés véletlen.

S akkor már csak egy kérdés maradt, hogy hogy lehet az, hogy fejlődéstanilag nagyon rövid idő alatt, kb. 50.000 év alatt az agyi térfogat a duplájára nőtt. 600-700 cm3-es agyi térfogatból 1200-1400 cm3-es agyak lettek, amivel lehet gondolkozni, mert egy szerencsés mutáció vagy véletlen ezt lehetővé tette. Én csak akarom mondani, hogy az emberré válás tudományos szempontból hol inog, hol labilis. Éppen a fajok keletkezésének, az új fajok keletkezésének az elképzelésénél. Még a pusztuláshoz is igénybe kell venni kozmikus katasztrófák feltételezését Darwinnak is, hát még a keletkezéshez. Nem tudja megoldani. A lényege a dolognak az tehát, hogy az értelmetlen, kezdetleges biológiai létből fölfejlődik egy lény a szellemi lét irányába.

Gondolkodik, erkölcse lesz, vallása lesz, hite lesz, tehát a csak fizikaiból tart a szellemi felé. Kapaszkodik fölfele. Ez az egyik elképzelés és elmélet, hogy ez így történt. A másik elképzelés és elmélet pedig az, hogy a dolog fordítva történt, az ember fejlődésének kezdetén szellemi lény volt, az istenből szakadt ki, az isten teremtette őt, mint tiszta szellemet, és a fejlődése az, hogy a tiszta szellemi létről csúszik le egyre inkább az anyagi létezésbe, egyre inkább a testi létezésbe, és fejlődése során ez alakul ki, hogy fejlődése révén egyre testibbé válik, egyre távolabb kerül istentől, egyre távolabb kerül a lelki hazájától, és egyre inkább fizikai lesz, míg pl. a keleti hát bölcselet szerint annyira lecsúszik, hogy az anyagi világ fogságába kerül, és jön egy pillanat, amikor már nem tud visszatérni a szellemi síkra, magyarul nem tud reinkarnálódni, és az anyag fogságában marad.

Az egész megváltáselmélet ugyanis erre mutat: hogy a valódi megváltás az anyagi rabságból való megváltása az emberi léleknek. Namost ez két teljesen ellentétes mozgási folyamat, mind a kettő az emberi lét felfogására vonatkozik, hogy az emberi lét az anyagiból tart a szellemi felé, vagy a szellemiből tart az egyre anyagiabbá válás felé. A kettőről lehet beszélni, mindkettőt el lehet fogadni, mindkettőt lehet cáfolni, de hogy ez a két fajta tenedencia borzasztó erősen érezhető különböző hit/létbölcseletekben, különböző vallásokban, különböző felfogásokban, az nagyon nehezen vitatható. Tehát a materialista evolúció és a vallásos elmélet itt tér el egymástól. Szellemtől az anyag felé mozog az ember, vagy az anyagitól a szellem felé mozog? És minden, ami ebből aztán kiépül, a hittől a meditációig, az mindez erről szól végső soron: hogy melyik folyamatot akarja elősegíteni, melyik folyamatra bólint igent, de hogy mondjam, az emberi tudat számára mindkét út járható. És itt van a nagy különbség, azt gondolom, az élet gyorsasága és a halál lassúsága között. Hogy melyik irányt nézem, melyik irányt fogadom el. Mi történik az élete során az emberrel? Egyre szellemibbé válik vagy egyre anyagibbá válik?

A tisztesség azt kívánja, hogy beszéljek arról is, amit a téma úgy ír elő, hogy a „lassú halál”. Miért lassú a halál? Miért? A kérdés tehát az, hogy miért nevezhető a halál lassabb folyamatnak, mint az élet. És ez nem mindig van így. Mert egy agyi katasztrófa, vagy egy szívkatasztrófa néha nagyon gyors halált idéz elő, de valóban van egy fajta lassú haldoklás lehetősége az embernek is, ami már bizonyos értelemben magyarázatra szorul. Miért jogos mégis azt mondani, hogy a „lassú halál”? Ugyanis a kérdés az, hogy mikor hal meg egy ember? Ha én elszakadok ennek a biológiai mértékeitől, tehát amikor az anyagcsere leáll, a szív leáll, nem tudom, mi minden leáll, az életfunkciók, akkor hal meg? Vagy ezt megelőzőleg van-e egy pszichés halál lehetősége is?

Egyetemi hallgatók azt kérdezték tőlem a bölcsészkaron, hogy „tanár úr, hogy lesz valaki ilyen művelt – kicsit be akartak nyalni nekem –, mint a tanár úr? S mondtam, „drágaságaim, úgy lesz ilyen művelt, hogy olvas”. S aztán? – mondták. „S aztán elgondolkozik azon, amit olvasott.” Ez egy nagyon fontos dolog. Ugyanis pl. azért utálom a gyorsolvasási tanfolyamokat, mert olvasni nem gyorsan kell, hanem lassan. Visszalapozva. Elgondolkozva. A gyorsolvasás egy tévedése a technikai kultúrának.

Na és, ha elgondolkozott azon, amit olvasott?” – mondták a gyerekek.

Hát akkor nagy része annak, ami meggyőződése, hite, kialakult, összeomlik.”

És akkor?”

Tovább olvas.”

És akkor?”

Elgondolkozik azon, amit olvasott, és újraépíti önmagát, önmaga szellemi meggyőződését, amíg az megint össze nem omlik.”

És akkor?”

És akkor megint olvas. És megint elgondolkozik.”

Én nem tudok más módszert, mint ezt, hogy az ember szellemi fejlődése tartós legyen, vagyis szellemileg éljen. Ha lemerevíti magát szellemileg, s azt mondja, „ez az én meggyőződésem, ez a véremmé vált, ezen nem változtatok”, az a szellemi meghalásnak egyik jele. Hogy az illető szellemileg meghalt, már nem megy tovább, nem vesz föl új információkat, hanem lemerevíti mindazt, ami tudásban-meggyőződésben benne van. Ugyanezt gondolom az emberi kapcsolatokról is. Egy férfi-női kapcsolat, mondjuk egy szerelem, mondjuk egy házasság addig él, ameddig úton vannak. Ameddig valahonnét valahova tartanak. És akkor hal meg, amikor már nincsenek úton, amikor csak ismétlik egymást, mikor már csak végszavaik vannak, mikor ugyanazt a helyzetet százszor és hatszázszor megélik, változás nélkül, mondják a begyakorolt végszavakat, és ismétlik minden konfliktusukat, ami az életben előállt. Akkor hal meg a kapcsolat. Amikor már nincsenek úton. Ebből a szempontból nem biztos, hogy az az ideális, hogy egy kapcsolat 80 évig tart. Egy kapcsolatnak addig kellene tartani, amíg úton vannak. S amikor már nincsenek úton, szeretettel el lehet köszönni egymástól. A kapcsolat véget ért.

Ha ezt nem bírja elviselni, mert fél a magánytól, fél az egyedülmaradástól, fél attól, hogy nem tud újra kapcsolatokat létesíteni, akkor meghal a kapcsolat, és ő benne marad a halott kapcsolatban. És ebből aztán mindenféle bajok lesznek. Problémák lesznek, együttélési zavarok lesznek – sokszor gyűlölet lesz. Meg is lehet utálni egy másik embert, akivel folyton ismétli az ember önmagát, és önmaga helyzeteit. Tehát azt gondolom, hogy ez a fajta lassú halál, ez érvényes gondolat lehet a szellemi fejlődés szempontjából, és érvényes lehet a kapcsolat élete szempontjából is.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s