Sándor Márai: Das Gesicht – Márai Sándor: Az arc

Das Gesicht

Zum letzten Mal sah ich in der Friedhofskapelle das Geschicht meines Vaters. Er war ein eintägiger Toter: Das ist auch eine Krankheit, so ähnlich, wie das eintägige Kind. Das Gesicht ändert sich, ist nicht mehr perfekt ident mit den vertrauten Gesichtszügen. Ihm wurde die Nase länger. Der Kapellenhüter arrangierte die Blumen rund um den Sarg und sagte einfach und vertraut, wie irgendeine interessante und gute Nachricht: „Er vergilbt schon.” Richtig, es war schon die Gelbsucht des Todes. Dann redete man und sang. Dann, von der Türschwelle, sah ich sein Gesicht zum letzten Mal. Das Gesicht war würdevoll und allwissend. (Es gibt auch unkluge Tote.) Und noch etwas, was ich nicht vergessen kann: Dieses Gesicht vergab uns nicht, den Menschen, der Welt, keinem.

(Himmel und Erde)

Az arc 

Utolszor a temető kápolnájában láttam apám arcát. Egy- napos halott volt: ez is kór: valami hasonló, mint az egynapos gyermek: az arc megváltozik, már nem tökéletesen azonos az ismert arc vonásaival. Orra megnyúlt. A kápolna őre rakosgatta a koporsó körül a virágokat, s egyszerűen és bizalmasan mondta, mint valamilyen érdekes és jó hírt: “Már sárgul.” Csakugyan, ez már a halál sárgasága volt. Aztán beszéltek és énekeltek. Ekkor, a küszöbről, láttam arcát utoljára. Méltóságteljes és mindentudó volt arca. (Vannak ostoba halottak is.) S még valami, amit nem tudok elfelejteni: ez az arc nem bocsátott meg, nekünk, az embereknek, a világnak, senkinek.

(Ég és föld)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s