Horror vacui

Stefan Zweig: Schahnovelle (Sakknovella)

Fordítás: Moi

Tetszik Fónagy Iván fordítása. De érzésem szerint nem adja vissza igazán a fin-de-siécle idején szocializálódott bécsi jogász-hivatalnok beszédmodorát (körülményes, indirekt).

Dr. B. elhallgatott, hogy rágyújtson egy szivarra. A fellobbanó fénynél észrevettem, hogy a szája jobb szögletében egy ideges rángás fut végig. Ez korábban is feltűnt, s úgy láttam, ez a rángás néhány percenként megismétlődött. Sebes mozdulat volt, mégis észrevehetően feldúlta az arcot.

– Nos hát, Ön valószínűleg arra gondol, hogy most koncentrációs táborokról fogok beszélni, ahova mindazokat vitték, akik hűek maradtak a mi régi Ausztriánkhoz, a megaláztatásokról, kínszenvedésről, kínzásokról, amiket elszenvedtem. De semmi ehhez hasonló nem történt. Én egy másik kategóriához tartoztam. Nem azon szerencsétlenek közé hajottak, akiken testi és lelki megaláztatások révén egy sokáig visszatartott irigységet tomboltak ki, hanem azon egészen kis csoporthoz soroltak, akikből a nemzetiszocialisták vagy pénzt, vagy fontos adatokat reméltek kipréselni. Az én szerény személyem önmagában a Gestapo számára természetesen teljesen érdektelen volt. De minden bizonnyal tudomást szereztek arról, hogy a legelkeseredetebb ellenségeik megbízottai, intézői és bizalmasai voltunk, és amit belőlem kicsikarni reméltek, azok teherlő bizonyítékok voltak: bizonyítékok a kolostorok ellen, hogy átmentették a vagyonukat, bizonyítékok a császári család és mindenki ellen, akik Ausztriában önmagukat feláldozva harcoltak a monarchiáért. Gyanították – és valóban nem teljesen alaptalanul -, hogy a kezünkön átmenő pénzösszegek jelentős része a rablási kedvük számára elérhetetlen; ezért még ugyanezen a napon előállítottak, hogy a jól bevált módszereikkel kicsikarják belőlem a titkokat. Az olyan emberekre, mint én, akikből adatokat vagy pénzt akartak kipréselni, nem koncentrációs táborok vártak, hanem egy különleges bánásmód. Talán emlékszik, hogy a kancellárunkat vagy Rotschild bárót, akitől rokonai milliókat vártak, nem egy fogolytábor acéldrótja mögé zártak, hanem mintegy különleges előnyként egy szállodába, a Hotel Metropolba, ami egyúttal a Gestapo főhadiszállása is volt, ahol mindenki különálló szobát kapott. Nekem, a jelentéktelen embernek is kijutott ez a megtiszteltetés. Egy szállodai szoba – rendkívül emberségesnek hangzik, nem igaz? De nekem elhiheti, hogy semmi esetre sem emberséges, hanem egy agyafúrt módszert határoztak el, amikor minket, a „prominenseket” nem jéghideg barakkokba zártak huszasával, hanem egy tűrhetően fűtött, külön hotelszobában szállásoltak el. Mert az a nyomás, amivel a szükséges „bizonyítékokat” akarták kikényszeríteni, sokkal kifinomultabb módon érvényesült, mint a durva verés vagy testi kínzás: az elképzelhető legrafináltabb elszigetelés révén. Semmit se tettek velünk – belehelyeztek a legteljesebb Semmibe, mert tudvalevőleg nincs más a földön, ami olyan nyomást fejtene ki az emberi lélekre, mint a Semmi. Azzal, hogy egy tökéletesen üres térbe zártak, egy külvilágtól hermetikusan lezárt szobába, remélték, hogy a külső hatás, a verés és a hideg helyett a belső nyomás nyitja meg majd az ajkainkat. Első látásra a számomra kiutalt szoba egyáltalán nem tűnt kellemetlennek. Volt egy ajtaja, volt benne ágy, szék, mosdóállvány, az ablakán rács. De az ajtó éjjel-nappal zárva volt, az asztalon se könyv, se újság, se papír, se ceruza, az ablak egy tűzfalra bámult. Énem és testem köré a a legtökéletesebb Semmit építették. Mindent elvettek, az órát, hogy ne tudjam az időt, a ceruzát, hogy ne tudjak írni, a kést, nehogy felnyissam az ereimet. Még a legkisebb bódulatot, a szivart is megtagadták tőlem. Senkit se láttam az őrön kívül, akinek tilos volt megszólalni és a kérdésekre válaszolni. Egy emberi arcot se láttam, nem hallottam emberi hangot. A szemem, fülem, érzékeim reggeltől estig nem jutottak semmiféle táplálékhoz. Az ember menthetetlenül önmagában maradt, a testével és az öt néma tárggyal, az asztallal, ággyal, ablakkal és a mosdóállvánnyal. Úgy éltem, mint egy búvár egy üvegbúra alatt az óceán fekete mélyén, mint egy búvár, aki sejti, hogy a külvilághoz vezető zsinór leszakadt róla és soha nem jut vissza a hangtalan mélységből. Semmit se tehettem, semmit se hallhattam, semmit se láthattam, körülöttem mindenhol és szüntelenül a Semmi, a teljesen tér- és időnélküli üresség. Az ember járkált fel-alá, a gondolatok követték, fel-le, újra és újra. De amilyen anyagtalannak tűnnek a gondolatok, annyira szükségük van a támpontra, különben elkezdenek forogni, értelmetlenül önmaguk körül keringeni. Ők se bírják ki a Semmit. Az embert várt valamire reggeltől estig, és nem történt semmi. Az ember várt újra és újra. Nem történt semmi. Az ember várt, várt, gondolkodott, gondolkodott, amíg bele nem fájdult a feje. Nem történt semmi. Egyedül maradtam. Egyedül. Egyedül.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s